Széles körben köztudott, hogy a kábítószerek az agy működésében tartós és hátrányos változásokat képesek előidézni. Az extasy például az agy érzelmi központjaiban (amygdala és gyrus cinguli) markáns és időtálló elváltozásokat okoz (Anna Gamma kutatásai, Zürichi Egyetem): az extasy-fogyasztás után hónapokkal később is alvás- és emlékezetzavarban szenvedhetnek (Michael Morgan, Yale Egyetem). A kokain az agykéreg alatti részben is megváltoztatja a génaktivitást, a hasisban lévő THC pedig a schizofréniára hajlamos embereknél drasztikusan növeli e betegség kitörésének kockázatát (Heinz Häfner, Mannheimi Központi Mentálhigiénés Intézet).

De mi a helyzet a pszichés problémákra felírt gyógyszerekkel?

A pszichofarmakonok is aktiválják és befolyásolják a központi idegrendszer génjeit.

Vitathatatlan azonban, hogy bizonyos súlyos pszichés problémáknál (súlyos depressziós epizód, schizofrénia, mániás pszichózis) és vészhelyzetben (akut öngyilkossági veszély vagy erős szorongásos állapotban) szükséges és fontos a gyógyszeres kezelés. Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy ha 2-3 hétnél tovább szed valaki rendszeresen pszichofarmakont, a hirtelen abbahagyás nagy veszélyt jelenthet (megvonási tüneteket és visszacsapási/rebound-hatást válthat ki). Ilyen esetben feltétlenül orvosi felügyelet mellett, napokon vagy heteken át kell fokozatosan csökkenteni a gyógyszer mennyiségét.

A pszichés problémák végleges meggyógyításához elkerülhetetlenül fontos a gyógyszeres kezelés mellett a pszichoterápia. A megfelelő pszichoterápia a hosszútávú változás érdekében munkálkodik: abban segíti a pácienst, hogy problémamegoldó képességei azokon a konkrét területeken fejlődjenek, amelyekben egyénileg van szüksége változtatásokra. Az eredmény a szenvedésnyomás tartós csökkenése és a jobb életminőség elérése.

Ha a pszichoterápia eredményesen segíti a pácienst abban, hogy új, eddig nem ismert módon oldja meg az emberi kapcsolataiban felmerülő gondokat, akkor az eddig szorongással telített helyzetekben is új, adaptívabb módon tud működni. Mindez pedig neurobiológiai szinten, a vész- és riasztórendszer megfelelő szabályozásában is eredményesen megmutatkozik. Ezáltal a kérgi idegsejthálózatokban tárolt problémamegoldó képességek megváltoznak, és a jelzőmolekulák anyagcseréjének szabályozási mechanizmusai is normalizálódnak.

Ezzel szemben a pszichofarmakonok csak az idegi jelzőmolekulák rossz szabályozását állítják helyre, a problémamegoldó képesség fejlesztését nem segítik elő.

A pszichofarmakonok közül az alábbi két csoport a leggyakoribb:

Benzodiazepinek.Olyan szorongáscsökkentő és altató hatású anyagok, amelyek az idegrendszert rövid távon csillapítják. Több, mint három heti rendszeres szedés során a neurotranszmitterek körében olyan új egyensúlyi állapotot alakítanak ki, amely a leszokás után az eredeti tüneteket méginkább felerősíti (szorongás, álmatlanság, feszültség). Emellett megvonási tünetek is jelentkeznek, amely könnyen az adag növeléséhez vezethet. Komoly függőséget alakíthat ki.

Antidepresszánsok.A depresszió diagnózissal rendelkezők egy csoportjánál tudományos vizsgálatok azt találták, hogy antidepresszánssal végzett kezelés megkétszerezi a kóros mániás, felpörgetett állapot kialakulását (Lori Altshuler & Robert Post, National Institute of Health, USA). Néhány antidepresszáns pedig az öngyilkosság kockázatát is növelheti (Susan Jick, Bostoni Egyetem). Emellett a depresszió gyógyszeres kezelése az újabb depressziós epizódok megjelenésének kockázatát is megnöveli, szemben azokkal, akik a gyógyszeres kezelés mellett pszichoterápiás kezelésben is részesülnek (Anne Simons, Pittsburghi Egyetem).

A gyógyszerek egyéni toleranciája.A valóban hatásos gyógyszereknek elkerülhetetlenül mellékhatásai is vannak. A komoly mellékhatások azonban bizonyítottan elkerülhető okokra vezethetők vissza. Farmakológusok becslései szerint Németországban évente 15-15 ember hal meg gyógyszermellékhatások miatt, amihez hozzáadható a be nem vallott esetek nagy száma is (Jürgen Fröhlich, Hannoveri Orvosi Főiskola és Peter Schönhöfer, Brémai Egyetem). Más vizsgálatok szerint is a gyógyszer-intolerancia a klinikán történt halálesetek leggyakoribb oka (Davis Bates, Torontói Egyetemi Klinika). Mindezt alapvetően nem az elkerülhetetlen gyógyszermellékhatások okozzák, hanem az emberek egyéni, genetikailag meghatározott gyógyszertoleranciája. Minden egyén genetikai felépítése határozza meg, hogy milyen mértékben képesek az idegen anyagok (ez esetben gyógyszerek) méregtelenítését elvégezni. Kutatók a népességben négy gyógyszertolerancia-típust különítettek el:

1. Normál méregtelenítő típus – a népesség 60%-a. A gyógyszerk adagolására tett javaslatok erre a népességcsoportra vonatkoztatottak.
2. Közepesen gyenge méregtelenítő típus – a népesség 30%-a. Mivel négyszer kisebb arányú méregtelenítésre képesek, jóval kisebb gyógyszer-adagokra van szükségük.
3. Gyenge méregtelenítő típus – a népesség 10%-a. Mivel százszor kisebb arányú méregtelenítésre képesek, drasztikusan csökkentett gyógyszeradagokat kaphatnának.
4. Túl erős méregtelenítő típus – a népesség kb 2%-a. Magasabb napi adagokra van szükségük, ezért bizonyos gyógyszereknél a normál mennyiség adagolása nyomán náluk a várt gyógyszer-hatás elmarad.

Ma a betegeknek úgy írnak fel pszichofarmakonokat, hogy nem határozzák meg, melyik típusba tartoznak. A fenti adatok alapján a népességben 40%-ra is rúghat azok aránya, akik gyógyszereikből túl magas adagot kapnak (csökkent gyógyszer-toleranciájú egyének).

A megoldás az Európai Unió által évek óta szorgalmazott lépés lenne: egyszerű vérvételellel kimutathatóak lehetnének a különböző gyógyszertolerancia típusok. Mindez nem jelentene nagyobb erőfeszítést, mint a vércsoportok kimutatása. Ennek alapján egyénre szabottan meghatározható lehetne, hogy kinek milyen gyógyszeradagra van szüksége, ami nagyban segíthetné a páciens valódi felépülését is.

^{Felhasznált irodalom:
Bauer, J.: Das Gedächtnis des Körpers. Wie Beziehungen und Lebensstile unsere Gene steuern. Eichborn Verlag, Frankfurt am Main, 2002.}